Elsőként a település polgármestere lépett a mikrofonhoz, aki - ahogy mondta - nem magaslatról, hanem a színpad mellől szeretne beszédet mondani és a felnőttek mellett a jelenlévő fiatalokhoz is szólni kíván, mert ők azok, akik a legjobban tudják hasznosítani a tragikus eseményekből levont következtetéseket és ezzel hathatnak nemzetünk további sorsára és saját jövőjükre. Az önkormányzati vezető az 1956-os forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban egy gyermekkori élményét osztotta meg hallgatóságával. A lengyeli temetőben mászkálva egy olyan sírra lett figyelmes, melyen egy frissen festett vörös csillag, illetve „hősi halált halt” felirat állt az elhunyt neve és születési, valamint halálozási dátuma alatt. Akkor kisfiúként nem értette azt, hogy - több mint tíz évvel a II. világháborút követően - békeidőben egy katona miként halhatott meg hősiesen. A községben élő öregek aztán elmondták neki, hogy a hadseregben alhadnagyként szolgáló 22 éves fiatalember 1956 őszén pár napra szabadságra érkezett haza lakóhelyére, még mulatott a falubálban, majd hirtelen visszahívták fővárosi állomáshelyére. Parancsnokai a Magyar Rádió székházához rendelték, ahol tűzharcban megsebesült, majd állítólag sebesülten megverték és megkínozták, amibe aztán belehalt. Több héttel később hozták haza szülőhelyére eltemetni.
- Kedves fiatalok, most nem csodálkoznék azon, ha bennetek is hasonló kérdések merülnének fel, mint egykor bennem - mondta Szabó Loránd. - A katona tragikus halálában valami nehezen felfogható van. Sokáig én is kerültem a választ, mint ahogy a történészek többsége is ezt tette. A békésnek, jó szándékúnak indult 52 évvel ezelőtti októberi felvonulások mikor, hol, kinek az irányításával fordultak át véres, polgárháború-típusú összecsapásokká? Az első napokban magyar ember lőtt magyar emberre. Az államhatalom magukat megdönthetetlennek vélt hiénái éppúgy fegyvert használtak, mint a zűrzavart kihasználva egykori bűneikért elítélt, de kiszabadult gazemberek. Közéjük sok naív, tapasztalatlan, a forradalmi eszmében hívő fiatal keveredett, akik hamar rájöhettek arra, hogy itt nem egy grundi „játékcsata” zajlik. A fennálló rendszert megdönteni szándékozók táborát később fokozatosan erősítették a hozzájuk átállt rendőrségi és katonai osztogok. Akkor nem volt egyszerű eligazodni abban, hogy ki kivel van. November 4-i Nemzeti Gyásznapunk nem lehet pártideológiák ütközőpontja. Ekkor az 1956-os forradalom és szabadság áldozataira kell emlékeznünk, azokra az elhunytakra, akik elégedetlenek voltak egy erőszakos rendszerrel szemben, azokra, akik mit sem láttak, tapasztaltak az elnyomók gaztetteiből, de kötelességüknek érezték az érkező parancsok teljesítését és azokra az idegen katonákra, akik agresszorként támadtank hazánkra, de szintén csak feljebbvalóik utasításait követték.
Műsort az Illyés Gyula Gimnázium diákjai adtak. A megemlékezést követően a helyi önkormányzat, az intézmények, a pártok és a civil szervezetek vezetői, valamint a település lakói virágaikkal és mécseseikkel rótták le kegyeletüket az 62 évvel ezelőtti forradalom és szabadsága áldozatai előtt a Szabadság utcai 1956-os emlékműnél.