• 32 szövetséges bombázó (hogy ne vesszenek kárba a robbanószerek, Lengyelország helyett, ahova az időjárás miatt nem repültek, Újdombóvárt vették célba...)
• Közel 180 db bomba. 75 tonnányi
• 6 perc
• És sebesültek, halottak, hajléktalanná vált családok, 100 közvetlenül érintett ember.

Békei Sebestyén, Marton Sándor, Tóth Vendel, Török István, Völgyesi Lőrinc, Vörös József, újdombóvári, Gelencsér István, Korpádi Ernő, Pető János, Takács Jenő dombóvári, Pere Ferenc döbröközi férfi.
Ők tizenketten lettek Újdombóváron a II. világháború első polgári áldozatai, kilencen közülük vasutasok. 18 éves a legfiatalabb, 64 a legidősebb.

Juhász Csilla pedagógus gondolataival emlékeztek, a megemlékezésen közreműködött a DOZE Balaskó János vezetésével, Kőszegi Csaba Valér, Csullag Gábor állandó diakónus.
Koszorút helyezett el Pintér Szilárd polgármester, Horváth Józsefné és Gyarmati Éva képviselők Dombóvár Város Önkormányzata képviseletében, a MÁV képviseltében Szabó Csaba MÁV Zrt. területi igazgató, Varga Róbert Forgalmi Csomóponti Főnökségvezető és Csizmadia Anett üzemmérnök, valamint a Dombóvári Városszépítő Egyesület nevében Müller Ádám és Takács Istvánné.

„A békéről szerettem beszélni a tanítványaimnak, az életről, ami „él és élni akar” (Ady E.). Most mégis egy tragikus napra emlékezem. Miért? Mert felelősségem van abban, hogy – felidézve a múltat, megbecsülve, meggyászolva az ősök áldozatát – „az ember szépbe szőtt hitét” (A.E.) erősítsem.”

„1944. június 30-a napsütéses péntek volt. Nem egy teljesen szokványos hétköznap, hiszen már 3 hónapja német megszállás alatt volt Magyarország. Dombóváron is megjelent az emberek napi rutinjában az elsötétítés, rendszeressé váltak a szirénahangok, az iskolában a gyerekek tanulták a védekezés, az éberség torokszorító algoritmusát. A félelem része lett a gondolatoknak, a beszélgetéseknek, s a nyugtalan álmok sem hoztak éjszakánként megkönnyebbülést. Az állomáson katonavonatok haladtak át. Nem tudom, mit láttak az ott dolgozók a bevagonírozott katonák tekintetében. S talán a dombóvár-alsói sporttelep csarnokában gyülekező zsidók sem gondolták, hogy a rájuk váró vonat a halálba viszi őket.

De „az élet él és élni akar.” Az asszonyok próbálták az egyre nehezebben beszerezhető élelmiszerekből táplálni a családjukat, a férfiak dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak, játszottak… Június 29-én mindenki ünnepelte Újdombóvár létrejöttének 25. jubileumát az V. utcai téren. Felvették a legszebb ruhájukat, összegyűltek, s talán a közösség biztonságában még hangosan nevetni is tudtak. Szólt a zene, – ha csak rövid időre – fel lehetett oldódni az ismerősségben, együttlétben. Lehetett beszélgetni süteményreceptekről, gyerekcsínyekről, termésről, olyan normális, békebeli dolgokról. Lovas bemutató, táncosok, árusok…

Ez a csütörtök lett az utolsó békenap. De jó, hogy senki nem tudta!
Negyven éve felkerült a nevük az újdombóvári templom falán lévő emléktáblára.
A kegyelettel emlékezés az áldozatoknak szól, gesztus a múltnak a jelenből, figyelmeztetés a jövőnek.

A világban most is számos helyen bombáznak városokat, réteket, halnak meg – millió számra – emberek. Feleségek, férjek, anyák, apák, testvérek, gyerekek. Olyan könnyen elfeledkezünk arról, hogy élni jó. Mert természetes nekünk. A csönd, a napsütés, a méhek zümmögése, a virágillat.

Nemrég egy nagyszerű volt tanítványommal beszélgettem. Tanár. Ő mondta, hogy „a történelem a lábunk alatt van.” Jusson ez néha az eszünkbe Újdombóvár utcáin is!”

(részlet Juhász Csilla beszédből)