Az elején Harmathné Kisvári Zsuzsanna szervező köszönti az összegyűlteket. A rendezvény egy sorozat része, amelynek a megálmodója a 30Y-os Beck Zoli volt, és a lényege, hogy ismert, alternatívnak mondható együttesek frontemberei tartanak rendhagyó énekórákat Sásdon. Ilyen a két aktuális vendég is, az idén negyvenéves Kiss Tibor és Varga Livius a húszéves Quimby-ből. A ritka híres sásdi vendégek intenzív tenyérösszecsapásokat követően kapják meg a szót, ami aztán vastagon dől belőlük.

A fiúk először a korukról viccelődnek. Livius megjegyzi, hogy 35 éve zenél, és abból 16-ot biztosan letagadhatna. Tibortól megtudjuk, hogy kezdetben gőzük nem volt, hogy mit csinálhatnának egy alternatív énekórán. Aztán arra gondoltak, hogy lesz kis beszélgetés, majd némi interaktivitás, és lehet szó kérdés-válasz szekcióról is a magánéletükről – erre Liviusban nagy a késztetés, és természetesen hazugságokra lehet számítani tőle.

Tibor a felkészülés közepette azon gondolkodott, felfesti majd, milyenek voltak az ő gimnazista énekóráik. De túl sok minden nem ugrott be neki, mivel valószínűleg nem érintették meg őket anno ezek az alkalmak. Tehetetlen egy helyzet volt: a harmincfős osztályból ketten szerettek énekelni, a maradék inkább megijedt a dologtól. Padtársa például két egyest kapott egy órán anélkül, hogy énekelt volna. A tanterv valamiért nem jutott el a diákokhoz. Pedig a közös zenélésnek megvan a szépsége és öröme, az ember egyik legősibb dolga. Ők nem annyira képzett zenészként ösztönösen találkoztak a zenével a gimiben. Voltak nagy kedvenceik, a rock, a pop és a punk sokakat megérintett. A zene nekik egyfajta menekülési útvonal volt. A diszkók helyett először alternatív freedance bulikat rendeztek. Egyszer csak felmerült, hogy mi lenne, ha csinálnának egy zenekart. Amikor az jött fel, hogy ki milyen hangszeren játsszon, rájöttek, hogy egyikükről sem mondható el semmi a témában. Aztán valahogy mindenkire ragadt valamilyen hangszer. Livius például gitáros akart lenni, de az apja későn íratta volna be a szakra az ajánlott-kötelező zeneiskolában, így már csak dobolni kezdhetett el tanulni. Tibornak meg volt otthon egy gitárja és egy torz hangot adó TESLA típusú erősítőként is funkcionáló ős-hifije. Az énekesen erősen gondolkodtak. A basszusosnak mondták, hogy a bérelt gitárján inkább csak az alsó négy húrt használja. Abban a bütykölős időszakban mindenki buherálta hangszereket, bevonták még az iskolarádió szakembereit is. Az első daluk Elvistől a Börtön rock volt. A halandzsaszöveggel elővezetett szám - ahogy ezt be is mutatva érzékeltetik - közben Livius pergődobján a bőr beszakadt, és csak némi Technokol Rapid és egy műanyag irattartó segíthetett rajta. Furcsa, de két hónap múlva már játszottak. A bátorság, a pofátlanság, a felelőtlenség és a félelem valószínűleg megtette a hatását. De azért mindkettőjük családjában vannak zenei gyökerek. Tibor nagymamája zongorázott, egyik nagyapja aranykoszorús magyarnóta-szerző volt, egy másik felmenője pedig kántor, de senki nem zenélt profiként. Valahogy a sejtecskék Tiborban kötöttek ki. De a tehetség – mondja – egyfajta fókuszálás valamire, egy hosszú távú türelem valami felé. Így születhetnek meg nagyszerű dolgok.

Mindenesetre ők így indultak, és elkezdték játszani a kedvenceiket. A 80-as évek alternatív, punk, rock és blues zenéit adták elő. Egészen jól szólt. A lényeg, hogy van pár akkord, és nagyon hamar van sikerélmény saját magunk számára – folytatja Tibor. A klasszikusan tanított zenénél van egy végeláthatatlanul hosszú munka, és még mindig nem születik meg a siker. Van, amit hallgatni nem jó, de csinálni igen – kapcsolódik be Livius. Amikor először lefogod azt az akkordot, az hogy te csinálod, az egy kimondhatatlan élmény. Nála anno a balatoni nyarakon szinte természetes volt, hogy megfelelő hang nélkül is lehet énekelni. Egyébként órákon vagy a kórusban ő sem élvezte a dolgot, de amikor elénekelt valamit, amit szeretett, azt valami óriási dologként élte meg.

Így történt meg az a csoda, hogy azok a gimista társaik, akik énekórákon elrejtőztek, az első koncertjeiken - mondja Tibor - velük együtt üvöltötték a dalokat az első sorokban állva. Önként részeseivé váltak egy közös kommunikációnak. A közös ünnep ősi érzését és a szabadon éneklés vágyát élték meg. A később megalakult Quimby tagjai a mai napig félig-meddig ösztönösen tanulnak, lesnek el dolgokat, és a maguk módján újra feltalálják azokat. Számukra is érthetetlen, hogy milyen sikereket érnek el ezzel, pedig ők ugyanazok a hülyegyerekek, akik a gimibe jártak, csak valahogy ezt a környezet komolyan vette. Liviustól tudjuk meg, hogy a mai napig figyelmeztetniük kell önmagukat, ha véletlenül a profizmus, a külsőségek irányába hajlanak el. Ilyenkor térnek vissza az ösztönös örömszerző dolgokhoz. Akkor születnek a legnagyobb dolgok, amikor össze akarnak gyűlni és azt megélni zenével, nem ha feladatot akarnak megoldani.

Ma is van a magas, kifinomult művészet, mi pedig ösztönösen, közösségi oldalról közelítjük meg a zenélést. Ettől pedig senki sincsen távol. Míg a közönséges földi halandót semmi más nem különbözteti meg a professzionális zenésztől, mint az a tizenötezer óra, amit az utóbbi a hangszerével töltött. Az zeneoktatás is valószínűleg alapvetően kétféle lehet, az egyik változata az élmény, a másik az irdatlanul nagy munka oldaláról közelíti meg a dolgot. Persze ettől még az ő zenélésükben is bőven van munka, hiszen mivel együtt csinálják, nagy energiákat kell beleölni, hogy összeálljon. A hamar szerzett élmény győzte meg őket, hogy ezt jól csinálják. Ezért működött náluk egy alternatív énekóra.

Liviusnak néptáncolnia kellett. Tetszett neki a mozgás és a zene összekapcsolódása. Sok énekórán viszont unatkozott. Nem elbújt, hanem inkább szólni kellett neki, hogy hagyja abba az éneklést. A zene egy kifogyhatatlan örömforrás, viszont mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy úgy vegyen részt benne, ahogyan éppen tud - mondja. Lehet, hogy tapsolással, bólogatással, vagy egy kacsintással kell kezdeni. Az a lényeg - így Tibor -, hogy bekerüljünk abba a világba, ahol a zene kezdődik, ez a lépés a nehéz. A rádiók szerepe azért fontos, mert ha gagyi dolgokat sugároznak, akkor az embereknek nem fejlődik ki a hallásuk. A magyar média ebből a szempontból javulófélben van.

A kérdés-válasz szekció lehetőségét vetik fel a fiúk, és mivel ezt némi csend követi, Livius azzal fenyegeti meg a közönséget, hogy szomorú gyermekkoráról beszél, amibe bele is kezd. Ekkor dobja be valaki a kérdést, hogy mi dönti el, hogy mikor ki énekel a Quimby-ben. Liviustól megtudjuk, hogy részben az, hogy kinek a szövegéről van szó. Egyébként meg az előző bandájukban, az Októberben ez úgy nézett ki, hogy akire maradt a dolog. Tibor például egyszer megkapott egy piszkosul mély hangfekvésű számot, a „Nine million rainy days”-t amit aztán később mindig ő adott elő. (Most is így tett az első néhány sorával.) Bár először azt mondták, ő meg se próbálja, mivel neki végképp nincs hangja.

A vendégek ekkor valahogy a kevés jövedelem és a kreativitás közötti összefüggések boncolgatásának irányába mennek el. Mindkettőjük pedagógus családban nőtt fel. Az erős tanítási ösztön pedig nem párosult a náluk a jól kereséssel. Valahogy egyiküknél sem volt ijesztő perspektíva, hogy keveset keressenek. Romantikusan közelítettek a világhoz. Az volt a fontos, hogy mit szeretnél csinálni. A pénztelenség meg erősítette náluk a kreativitást. Pedagógusgyerekekként ciki lett volna lopni. Így pénz nélkül kellett megoldaniuk egy csomó dolgot. Tibor például annyira profin szerelte a bringáit, hogy Livius szerint valószínűleg a mai napig kerékpárszerelő vagy gumis lenne, ha nincs ott a sarokban a bátyja gitárja. Valahogy aztán visszakanyarodnak a „Ki énekel?” című kérdéshez. Tibortól megtudjuk, hogy nagyjából azért váltotta a Quimby-ben ő a - más, jobban kereső irányba - távozó előző énekest, mivel már korábban énekelt. Egyébként pedig mindenki azt énekli, ami illik hozzá, jól áll neki. Így vonják be a zenekar többi tagjait is, mert már néha unják magukat. Arra gondoltak, talán a sok énekesből egy erős közepest össze tudnak rakni, ami nem tűnik fel nagy hangerőnél a színpadon.

Miért éppen Quimby az együttes neve? - jön ekkor a következő kérdés. Livius elmondja, hogy mikor a gimista együttzenélés utáni vargabetűket követően újra összeálltak, a korábbi Októberként már nem akartak futni, viszont nem volt jó névötletük. Ezért koncertről koncertre más és más név alatt léptek fel. Minden tagnak volt lehetősége a névadásra. Tibor árulja el, hogy a Quimby egy amerikai család neve volt. Ők adták ki azt az azonos nevű magazint, ahol egy kidisszidált cimborájuk grafikusként dolgozott. Ezt, a Pajtás újsághoz hasonlítható, csak annál sokkal normálisabb kultúrlapot mindig megküldték nekik Chicagóból, és ők mindig nagyon várták. Aztán a névváltogatós időszakuk egyik koncertje előtt megjelent náluk a kiadó Mr. Quimby 1991 őszén, és megkérdezte, nem hívhatnák-e őket aznap este Quimby-nek. A név úgy ragadt rájuk, hogy - bár senkinek sem tetszett igazán - nem voltak komoly ellenérzéseik vele kapcsolatban. A közönség egyik tagjának feszegetésére kiderül, a névválasztáskor semmi szín alatt sem gondoltak arra a szlengszóra, amely New York-környéki igen szűk meleg közösségekben használatos.

Melyik volt az a pont - kérdezik ekkor a közönségből -, amelynél érezték, hogy már igazán befutottak? Livius kifejti, hogy van egy pont, amikor te már érzed, hogy szalad a szekér, és aztán eljön az is, amikor ezt a közönség is észreveszi. Bármilyen választási kényszer jött be az életükbe, nem volt az kérdés, hogy csinálják-e a zenélést. Soha nem kötöttek zenei kompromisszumokat, mindent félretettek az útból a zenélésért. Tibor a belső lelkesedésről beszél, ami minden kényszernél nagyobb volt. Nem zavarta őket a komoly bevétel hiánya, a nomád lakáskörülmények és az éjszakai élet veszélyei sem. Ugyanezt a lelkesedést más iparágba beletéve valószínűleg ott is sikeresek lettek volna. A zene ráadásul egyfajta kitörési pont volt Dunaújváros panelközegéből. A zenélésért még tanulni is érdemes volt. Livius tizenhat éves fia most vonult el a barátaival egy garázsba. Az apja világossá is tette számára, hogy azért a tanulás az első. Tibor a szünet előtt még összefoglalja: pofátlanság, bátorság, lelkesedés, türelem, hosszú távon nagyon sok energia betétele, munka, szeretet ez iránt a dolog iránt. Ha valaki ezt másfajta munkába fekteti bele, ott meglesz a siker.

A beköszöntő első szünettel eljön az a pont, amikor munkatársunkat hívja a más irányú kötelesség. Gyanútlanul az autója felé tartva találkozik egy elektromos robogón arra elhúzó idős nénivel, aki arról érdeklődik, mit csinál ott az épület bejárata előtt összesereglett sok fiatal. Munkatársunk felvilágosítja, hogy mi a helyzet. A néni őszinte tetszését fejezi ki amiatt, hogy értelmes dologgal töltik az idejüket az ifjak, és már robog is tovább, mert kezdődik a tévében a kedvenc dél-amerikai sorozata…

Érdemes továbbolvasni, de ha pihenésképpen jól jönne néhány fotó, a képre kattintva nyílik a Szórakozó negyedbeli képgaléria.

Több, a környéken leírt kör közben munkatársunk fültanúja lesz annak, hogy Tibor és Livius előbb dalok ritmusaláfestésébe, majd fokozatosan a közös éneklésbe vonja bele a közönséget. Közvetlenül a következő szünet előtt beállítva pedig azzal szembesül, hogy mindenki feladatot kap. Egy papírra kell vetniük egy gondolatot, amelyet a közösen szerzendő dal első sorának szánnak.

A Tibor által felolvasott és kielemezett, Livius által nagy papírra, nagy betűkkel lejegyzett gondolatok között aztán sok olyan is van, amely kevésbé tűnik kezdősor-esélyesnek. A legrendhagyóbbnak talán az „Olvasztótégelyben instant vízpor-molekula koccant” tűnik. Mindenesetre a közönséget megszavaztatják arról a fiúk, hogyan kezdődjön a nóta. A győztes a „Felviszlek a hegyre”, amelyből több próbálkozás után „Ma felviszlek a hegyre” lesz, és Tibor páros rímekre és bluesos-rockos dalra tesz javaslatot. A sorokat továbbszövi a csapat, mindenki hozzátesz valamit. Tibor igyekszik beleszőni a szünetben megfogalmazott gondolatok közül azokat, amelyikeket csak lehet. Ez végül egyedül csak a kis változtatással kialakuló „Nem alszom három napja” sor esetében sikerül, miközben többször eljátssza a dal összeálló részét. Mindenki érezheti, hogy nem egyszerű feladat ez. Így vagy úgy, a nóta első két versszaka végül kikerekedik, és így szól:

Ma felviszlek a hegyre / Velem eljuthatsz a Mennybe
Ugye jól esne egy kis móka / Ne számíts túl sok bókra
Otthon leszel reggel, virradóra

Nem alszom három napja / Mert a szemem az ablakod rabja
Sikít bennem a kényszer / Nem mondhatom elégszer
Hidd el, neked is jó lesz, baby, ha velem égsz el

Az együtténeklés során hangszerek is előkerülnek egy rövid ideig, de a tervezett zárási időpont beköszöntével a refrénre, a tényleges hangszerelésre és a begyakorlásra már nem marad idő. A négy rendhagyó, tartalmas és jó hangulatú óra Tibor és Livius szabadkozásával ér véget - korábban sohasem csináltak ilyet. A szünetekben megkezdett dedikáltatások és fotózkodások még befejeződnek. A pakolók és az utolsónak maradók, a két Quimby-taggal együtt elköszönnek.

A rendhagyó énekóra megtartását a „Fontos pont a Hegyhát ifjúsági életében” című európai uniós projekt tette lehetővé.