Ha az olvasás előtt a Szórakozó negyedben található képgalériánkat szeretné megnézni, kattintson az alábbi képre.

A Pancsoló kislány című régi sláger és a könyvből származó, kivetített fotók vezették fel a Dombóvári Művelődési Házban tartott könyvbemutatót. Majd következtek azoknak a felszólalásai, akiknek köszönhető a könyv. Bár bizonyos részeket nem idézünk tőlük, arra törekedtünk, hogy az itt olvasható beszédek a hiányokkal is élvezhető egészként állják meg a helyüket. Reméljük, sikerült!

Szücs István, a Dombóvár és Környéke Víz- és Csatornamű Kft. ügyvezetője:

Egy döntés alapján minden év március 22-én világszerte ünneplik a vizet, az őselemet. (…) E napon világszerte vízzel kapcsolatos dolgokra emlékezünk. A vízzel kapcsolatos dolgokra, melyek átkot is jelenthetnek és áldást is. (…) Mégis inkább ma foglalkozzunk ezen az összejövetelen áldásaival, mely az emberiség hajnalától kíséri sorunkat. Kíséri, köszönhetően azoknak az embereknek is, akik meglátták többek közt az adott korban még talán látens igényként megjelenő, kulturált fürdőzés utáni vágyat. Dombóváron is voltak, vannak ilyen emberek. Ivanich Antallal, családjával és az őket segítőkkel az élen. (…) A mai alkalommal bemutatásra kerülő könyv a XIX. század végén Dombóváron induló és a mai napig tartó fürdőkultúrát, az ehhez kapcsolódó vízisport-eseményeket rögzíti dokumentumok, visszaemlékezések hitelességével. Hogy ez a mű megszülethetett, az annak köszönhető, hogy két esztendővel ezelőtt e témával kapcsolatos felvetésemnek olyan támogatói voltak, akik a dombóvári fürdőéletet ismerték és értik. Ez is hitelét adja ennek a műnek. Mikor kezdeményeztem a könyvben szereplő fürdőlétesítmények történetének megörökítését, két fő motiváció munkált bennem. Az egyik: a Dombóvár és Környéke Víz- és Csatornamű Kft. (…) ezen cég igazgatójaként (…) fontos feladatomnak tartottam a dombóvári fürdőkultúra iránt érdeklődők ez irányú igényeinek kielégítését. A másik - oly sok dombóvári és környékbeli polgártársamhoz hasonlóan - a gyermekkori élményeken keresztüli kötődés. Az 1960-as években sok délutánon szüleimmel, majd később barátokkal, ismerősökkel töltöttem kellemesen az időt a gőzfürdőben. (…) A tavasztól őszig nyitva tartó strandra is először kisgyermekként, szüleimmel jártunk. Aztán az 1960-as évek közepétől barátokkal, játszótársakkal. Ekkortájt tartotta … úszótanfolyamait Lecsó, alias dr. Lehoczky Béla tanár úr. Tőle az úszómesteri sípot Szigi, azaz Szigethy István vette át később. (…) A könyv szerzői - Takács Istvánné, a helytörténész, Müller Ádám, aki e munkájával véleményem szerint helytörténészi útra lépett (…) - az elmúlt két esztendőben sokat dolgoztak, kutattak, interjúkat készítettek, dokumentumokat gyűjtöttek, dolgoztak fel, rendszereztek. Erky-Nagy Tibornak, a mesteri könyvtervezőnek volt mit tipografálnia, úgy gondolom. (…) Dr. Kriston Vízi József az ötlet felmerülésétől folyamatosan figyelemmel kísérte, és ahol kellett, segítette a munkát. Glaub Róbert fáradhatatlanul szervezte, összehangolta az alkotás körül bábáskodók tevékenységét. Dombóvár Város Önkormányzata anyagi segítséget nyújtott, ami (…) a kiadást lehetővé tette. Köszönet illeti valamennyiüket, és mindazokat, akik jelen eseményhez segítettek bennünket, dokumentumokat, fényképeket, történeteket adtak át számunkra, illetve a szerzők számára. (…) Kívánom polgártársaimnak, hogy a most bemutatott mű legyen olyan alap, amelyre építve hamarosan megszülethet a folytatás, ami Gunarasfürdő és a Farkas Attila Uszoda jelenét és jövőjét dolgozza fel.

Takács Istvánné, a könyv társszerzője:

(…) Szinte elképzelni sem tudjuk, hogy milyen lehet fürdőszoba nélkül, vagy ma már az uszoda nélkül. Pedig ez nem mindig volt így. (…) Dombóváron tömegméretű úszásoktatásra vagy úszásra, vagy tömegméretű fürdőzésre az első lehetőség 1933-ban adódott, amikor elkészült az akkori Apponyi Albert utcában, a mai Farkas Attila Uszoda helyén az első strandfürdő. Aztán egészen 1959-ig kellett várnia a dombóváriaknak a víztorony megépítéséig, a vízvezeték-hálózat kiépítéséig, hogy úgymond fürdőszoba lehessen odahaza. (…) 1899-ben, az évszázad utolsó előtti esztendejében Ivanich Antal, ügyes kezű dombóvári vállalkozó megépítette első gőzfürdőjét. 1899 nyarán nyitotta meg az akkori Malom utcában, a mai Árpád utcában, a mai Penny melletti területen. (…) Kád- és zuhanyfürdő [volt]. (…) 1899-ben tulajdonképpen még tanítani kellett elődeinket arra, hogy igen, tisztálkodni kell. Tulajdonképpen ez akkor még egy hóbortnak számított, ha valaki rendszeresen lemosta volna magát. (…) És akkor szomorúan kell megállapítani, hogy Ivanich Antal csalódott, merthogy nagyon kevesen látogatják a fürdőt. Nem jönnek az emberek. (…) amikor számon kérte az akkori község vezetőitől, azt a választ kapta, hogy túlságosan messze van a városközponttól az a malom melletti fürdőcske. Érthető is valamilyen szempontból, hiszen tudnunk kell, hogy a századfordulón Dombóvár központja a mai Arany János tér és az attól délre elterülő Kakasdomb volt. A város széle, az mondjuk, a mostani Napsugár Áruház helyén volt. Hiszen a Hunyadi tér egykoron állatvásár színhelye volt. (…) De valószínűleg nem ez az igazi magyarázata annak, hogy kevesen látogatták. Sokkal inkább talán az, hogy nem volt annyira igény rá. (…) 1905-ben újabb meglepetéssel fordul Ivanich Antal Dombóvár lakóihoz, amikor december 17-én este hét órakor kigyulladnak az első villanyfények Dombóváron. (…) Tanult a kritikából, és úgy gondolta, ott, a villanytelep mellett fogja felépíteni az új gőzfürdőjét. (…) 1905-ben létrehozta a kor követelményeinek akkor nagyon megfelelő, modern gőzfürdőjét, amelyet közülünk is az idősebbek talán az 50-es, 60-as években még élvezhettek is. (…) A dolgozatban én munkamegosztásom szerint az államosításig jutok el, tehát a gőzfürdő 1948-ban történt államosításáig. Az államosítást stratégiai okok miatt hajtották végre, elsősorban a villanytelepre hivatkozva. Innentől pedig majd a község fogja kezelésbe venni. A későbbi történetéről (…) az Ádám készítette második fejezetben olvashatnak az érdeklődők.

A strandfürdővel kapcsolatosan megint csak egy kis rövid előzmény. A két háború közötti Dombóvárról engedjék meg, hogy egy kicsit meséljek Önöknek. Világháború, forradalmak, Trianon után vagyunk. Mindennek ellenére egy újabb virágkor Dombóvár városiasodásában, ami a 20-as, 30-as években bekövetkezett. És tulajdonképpen egy kicsit felértékelődik Dombóvár, mint vasúti központ szerepe 1929-ben. (…) már az 1919-20-as év folyamán, amikor várható és tudható, hogy milyen tárgyalások folynak Versailles körül, a világháborút lezáró békék keretében, megindul a majd elcsatolandó területekről a repatriálás. Trianon ezt nagyon fogja erősíteni. (…) Dombóvár, mint vasúti központ helyet is kellett, hogy biztosítson, mondjuk a horvátországi vasutakról Magyarország felé irányuló vasutas családoknak. Nem véletlen, hogy 1919-20-ban kezdődik Újdombóvár építése. (…) Így, Trianont követően meseszép történetek következhetnek. (…) az iskolák területe Dombóváron hallatlan … és előrelépésekről számolhatott be. (…) ’29-30-ban adják át a református és az evangélikus templomot. Az Ipartestület ’25-ben megépíti az Iparmozgót. (…) megalakul a DVMSE, tehát a sportegyesület is, és a Szigeterdőben megépíti a sportpályáját és a sportcsarnokát. Tehát annyi jeles dolog történik. Elkezdődik az utcák kövezése Dombóváron a ’20-as évek második felében, vagy a járdák építése. (…) és akkor a sajtó egyszer csak megjelenik azzal a címmel, hogy fürdőt is Dombóvárnak. Az még nekünk nincsen. Fürdőre, nyári fürdőre lenne szükségünk. (…) a cserkész- év leventemozgalom erősödésével az úszásoktatásnak nagyon nagy presztízse lesz, és tulajdonképpen, mint alapműveltség tartják számon az úszástudást. (…) Valóság ebből 1933-ban lesz. (…) a gazdasági világválság vége (…), és mégis képes volt Dombóvár magánerőből, magántőkék összeadásával [az építésre]. Megint csodálatos emberek - ez az, ami fundamentuma [volt] tulajdonképpen a megszületésének. Egy elkerülhetetlen, szükségszerű és nagyon barátságos együttműködés és erők összeadása az, amivel találkozunk 1933-ban. Létrehoznak egy részvénytársaságot. Egyedül nem megy senkinek sem, mert túl nagy beruházás lenne. (…) Megkezdődnek az építkezések áprilisban és július 29-én megtörténhet az átadása a strandfürdőnek. (…) Innen indul az igazi fürdőélet Dombóváron, nyári időszakokban természetesen. (…) 1950-ben az utolsó üzemeltetője a strandfürdőnek, Ignácz Jenő felajánlja az államnak.

Engedjék meg, hogy egy pár szót arról is szóljak, hogyan is készült a munka. (…) A legnagyobb gondot számomra az okozta, hogy mind a gőzfürdő, mind a strandfürdő magánkezdeményezés volt Dombóváron, magántőkéből született. Tapasztalatom szerint ebben az esetben ritkán fordul elő, hogy az iratok levéltári őrizetbe kerülnek. (…) Egy alkalommal a Kossuth Lajos utcában lakó Bubori Balázs (…) és édesanyja, Erzsike felkeresett engem, és átnyújtott néhány nagyon sárga papírlapot. Mint kiderült, a strandfürdő műszaki leírása volt a papíron. Telt az idő, örömömet néhány héttel később megtetézte mindaz, hogy Balázs egy egész cipődoboznyi iratanyagot nyújtott át. (…) Tudni kell, hogy Balázsék abban a házban laknak, ahol egykoron a strandfürdő utolsó üzemeltetője, Ignácz Jenő is lakott. És hogy itt nem történt semmi megsemmisítés a tulajdonosváltásnál, ez egy olyan páratlan dolog. (…) A Városszépítő Egyesület éppen akkor kapta felkérést Szücs Istvántól a fürdőkultúra megírására. (…) El kell menni az archívumokba is, (…) hogy minden kis információt összegyűjtsek, ez egy igazi nyomozás valóban a kutatómunka. (…) de a nyomtatványokat is nagyon jól tudtam használni. Elsősorban a Dombóvár és Vidéke hetilap hasábjairól találtam nagyon kedves, nagyon színes kis történeteket. (…) Mivel a közelmúltról van szó, a visszaemlékezőket sem szabad elfelejteni. (…) A könyvnek a borítóján középütt például Stepovsky Mária áll 17 évesen. (…) a ’30-as években a zárda növendéke volt. (…) ’46-tól a gimnázium első nőtanára. (…) A huszadik század ábrázolása semmiképp nem nélkülözheti a fénykép nyújtotta hiteles ábrázolást. (…) Igen vannak, akiknek érdemes a nevét ismerni, akik formálták Dombóvár arculatát egykoron, akik egykor úttörő tevékenységükkel hívták fel magukra a község és a környező táj figyelmét. (…) Nélkülük szegényebbek vagyunk. (…) Befejezésül azt kérem Önöktől, vezesse Önöket munkánk megítélésében az az érzelem, amely bennünket is vezetett: Dombóvár szeretete.

Szücs István:

(…) Rövid bevezetőt tartottam, és nem tudtam mindenkit megemlíteni és köszönetet mondani azért, hogy ez a kiadvány az asztalon lehet. A Városszépítő Egyesület, annak elnöke, Kocsis Zoltán is sokat tett annak érdekében, hogy ez megvalósuljon. Nem szabad elfeledkezni a könyvet előállító Szecsox Nyomdáról, Csonti Zoli cégéről, akik ilyen minőségű munkát tudtak elénk tenni.

Müller Ádám, a könyv társszerzője:

Erky-Nagy Tibor a következőket mondta nekem - nem, hogy tudom emlékszik-e -, a következőket mondta nekem, hogy holnaptól máshogy kell felkelni. Akkor még nem értettem ennek a mondatnak a jelentését, jelentőségét. (…) Folyamatosan jöttem rá, hogy mi is a feladat. Megpróbálni minél színesebben, érdekesebben, tárgyilagosan és talán legfőképpen hitelesen bemutatni a könyv által átöltelt témaköröket. Közben jöttem rá, hogy könnyebb dolga van annak, aki mondjuk, az ősemberekről ír egy könyvet. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy mondjuk, egy homo habilis szembejön velünk az utcán, és azt mondja, hogy amit itt leírtál, az nem egészen így van. Esetleg az ellenvéleményének egy szakóca segítségével nagyobb nyomatékot ad. (…) Míg az, aki veszi a bátorságot, hogy a jelenkorról vagy a közelmúltból tudósít, az utcán szembetalálkozhat a könyvének az alanyaival, szereplőivel. Az lenne a kérésem, ha ez megtörténik, akkor tartózkodjanak az ilyen erőszakos jelenetektől. A könyv általam írt része két alappillére épül. Az egyik a dokumentumok, a másik fele pedig a visszaemlékezések. A dokumentumok azok a különböző kutatómunkának az eredményei: újságcikkek, tanácsi híradók, levéltári kutatások. Ha ezeket időnként talán száraznak érzik, akkor fogyasszanak el az olvasás közben egy pohár sört, és akkor majd jobban csúszik. A másik, ami szerintem a könyvnek a másik részének a sava-borsa, azok a visszaemlékezések. Huszonkét személlyel beszélgettem. Én azt gondolom, hogy nagyon izgalmas volt. (…) És még egy fontos megjegyzés. Ez nem egy sportkönyv. Fürdőélet Dombóváron – ez a címe. De azért igen sok területen érinti a sportot. Ha nem is A-tól Z-ig, de megpróbáltunk egy keresztmetszetet adni a dombóvári úszósportról. Hogy ez mennyire sikerült, azt majd eldönti az olvasó. Köszönöm mindazoknak, akikkel beszélgethettem, akik megosztották velem a véleményeiket, az emlékeiket, az élményeiket a strandról, a gőzről, illetve az uszodáról. (…) Nem volt gördülékeny ez a munka. Mint ahogy a Marika néni is utalt rá, kevés forrás volt. Sokszor volt, hogy megakadtam. (…) ha ezzel a könyvvel sikerül azt elérni, hogy kellemes emlékeket hívunk elő az olvasóban a múltból, vagy netán a fiatalabbak megismernek olyan dolgokat (…) a múltból, amiket máshonnan nem ismerhetnek meg, az már nagyon jó. Vagy ha netán az utcán megállnak az emberek, és ha nem is a könyvről, vagy a könyvből kiindulva arról beszélgetnek, hogy „Emlékszel, milyen volt, amikor a lányokat meglestük a strandon, a büfé fölött? A Jolánnak milyen alakja volt! Olyan volt, mint a Brigitte Bardot!”. (…) Ha ezt sikerül elérnünk, akkor – azt gondolom – már megérte a könyvet megírni. Köszönöm a felkérést, a lehetőséget, hogy belekontárkodhattam a munkába. Nagyon jó olvasást kívánok mindenkinek!

Erky-Nagy Tibor, a könyv tipográfusa:

Hát nem pont a könyvbe szeretnék belevágni legelső alkalommal, hanem az én kis vízi életemmel foglalkoznék egy pár mondatban. Hát én nem voltam akkora hal, mint amekkora szerettem volna lenni. Kerestem a nevemet ebben a könyvben bizonyos helyeken, és sehol nem fordultam elő. Ez annak tulajdonítható, hogy az úszással hadilábon álltam. Egy kicsit későn értem már az uszodába. Már nem értem ott Béla bátyánkat és többeket, akik megtaníthattak volna. Ennek ellenére azért vendégek voltunk mi a strandon. Unokaöcsémmel, Nagy Sanyival nem egyszer előfordultunk ott. Közel volt a nagyszülői ház, de hát jobbára csak néztünk nagyokat. Úszni nem tanultam meg. Később aztán igen, de hát azt nem szeretném, hogyha Rózsa Norbert látná, ahogy én úszok. De, hát hogyan mondjam … mai napig azért, ha bementem a vízbe, ki is jöttem belőle.

A könyvről egy pár szót. Nekem legalább akkora élvezet volt ezt készíteni, mint az anyaggyűjtőknek az anyag összeszedése. Mert mindig van ilyenkor egy ilyen találós kérdés, hogy mit lehet ebből kihozni. Tehát voltaképpen a szöveg és a képi anyag, ez megtette a magáét, tehát harmonizálnak egymással. És én azt mondom, hogy egy sajátos könyv készült most Dombóvárról. Maga a könyvnek a színezése, hát nevezzük most kék könyvnek csak hirtelen. Egy érdekes nyomtatási eljárást találtunk ehhez, talán szokatlan. Csonti Zoli barátommal egyezkedtünk hosszan, és az úgynevezett duplex nyomtatásnál maradtunk, ami a ciánkék és a feketének az egymásra nyomtatásából adódik. És hát én azt mondom, hogy közel és távol efféle könyv nem készült mostanában. Hát most letettük ezt is az asztalra. Az anyagválasztás volt még érdekes. Voltaképpen a matt papírnál maradtunk, dacára annak, hogy a víz, az fényes és tükrös. Megfordítottuk ezeket a dolgokat. De valószínűleg a találkozás vagy érintkezés az anyaggal és a könyvvel azért másmilyen érzéseket fog magával hozni. Nagyon-nagy dolognak érzem, hogy azért a jelenlegi - hát nevezzük idézőjelesen - nehéz időkben a könyv meg tudott jelenni, és hát, remélem, hogy a nem túl távoli jövőben majd újra kell nyomtatni. Én bízom benne. Még egy utolsó mondat. (…) Nem kell, hogy naponta eszünkbe jusson, de voltaképpen Dombóvár két olimpiai bajnokot adott a világnak, és ezen belül Magyarországnak. És én úgy látom, és úgy érzem, hogy Dombóvár a labdarúgás és az úszás területén a maga névjegyét az ország asztalára letette. Buzánszky Jenőről és Rózsa Norbertről van szó. Ennek a két embernek önmagában sokat köszönhetünk, és ebből az egyik ember részese ennek a könyvnek. Köszönöm mindenkinek, hogy együtt dolgozhattam vele. Remélem, hogy majd egy napon még folytatjuk ezt a munkát!

Mielőtt a vásárlásokkal és dedikáltatásokkal véget ért volna a könyvbemutató, Szücs Istvántól még Glaub Róbert kapott szót. Egy ötletét megvalósítva a könyv példányaival jutalmazott három jelentkezőt, akik helyes választ adtak kérdéseire. A válaszokból kiderült, hogy Kovács Eszti énekelte eredetileg a rendezvény elején felhangzó Pancsoló kislány című dalt, amelyet később a Beatrice és a Pa-Dö-Dö is feldolgozott. A dalok röviden fel is hangzottak.

Zárásképpen Glaub Róbert még bejelentette, hogy a jelen lenni nem tudó Tigelmann Péter kezdeményezésére elkészül a Gunaras fürdőéletéről szóló könyv is, amelyhez a vízmű tulajdonában lévő dokumentumokat Szücs István rendelkezésre bocsátja. Mindenesetre az utolsóként szóló kérte a most bemutatott műnél bábáskodókat, hogy közreműködjenek a folytatás megvalósításában is