Valahogy nem találom meg az utat felnőtt gyermekeimhez, ill. Ők sem-hozzám! Évek óta csak távolodunk egymástól! – írja egy édesanya. A rövid posztból az sejlik, hogy amíg kicsik voltak ezek a gyerekek, rendben levőnek érezte a levélíró a gyerekeivel való kapcsolatot. Mi történhetett azóta?

A részletek ismerete híján nézzünk egyfajta, ám elég tipikus forgatókönyvet! A gyerekek születésével főleg az anyák nagyon kemény, feszes életprogramot kapnak legalább 15-20 évre. Teszik, amit tenni kell a gyerekek körül, és közben nem mindig tudatosan, átadják nekik saját értékrendjüket, amit ők is a szüleiktől kaptak. A gyerekek nőnek és részben olyanok lesznek, amilyennek a szülők szeretnék, részben másmilyenek, hiszen a gének, a környezet, és az élet eseményei mind rányomják bélyegüket jellemükre, személyiségükre.

A kamaszkor viharai aztán alaposan megtépázzák az addig harmonikusnak tűnő szülő-gyerek kapcsolatot is. Ez az életszakasz, ne szépítsük, arról szól, hogy a gyermek elkezdi kritikus szemmel nézni szüleit, és friss szemmel talál is rajtuk „hibát” bőven. Szülőként igen nehéz átélni, hát még elfogadni, hogy a gyereknek muszáj őt „letaszítani” a megfellebbezhetetlenség trónjáról. Enélkül hogyan is merne belevágni az önálló életbe?
Márpedig neki ezt kell tenni.

A manapság sokáig elhúzódó tanulás, a közkedvelt „mamahotel”, ahol a házasodni nem siető gyerek jól elvan, mind azt a látszatot kelti, főleg a szülőben, hogy még mindig az „én kicsi fiam, lányom” a felnőtt férfi, ifjú hölgy. Ez látszólag mindkettőjüknek jó, valójában mindkettőjüknek rossz. A fiatal nem éli a saját életét, nem vállal igazi felelősséget a tetteiért, a szülő pedig mártírnak érzi magát, és/vagy illúzióba ringatja magát, hogy még mindig milyen fontos, még mindig milyen közel van hozzá a gyereke.

De egyszer ennek is vége szakad - jó esetben. A gyerek végleg felnő, munkát vállal, párt talál, elköltözik. Az anyákat, ha bevallják, ha nem, nagyon megviseli a fészek kiürülése. Gyakran az is ilyenkor derül ki, hogy a házasságukon mély repedések vannak. Miről fog szólni ezután az életem? Mi ad neki értelmet, ha már nincsenek itt a gyerekeim?

Ha eddig elmaradt a felnőtt gyerek és szülei felnőttes kapcsolatának kialakítása, akkor most még ez a változás is a talajt vesztett szülő, főleg az anyák nyakába szakad. „Mióta elköltözött, egészen megváltozott a viselkedése! Már nem veszi jó néven, ha tanácsot adok! Van, hogy napokig nem hív fel! Milyen hálátlan!” Pedig csak annyi történt, hogy a kismadár kirepült, a „gyerek” belekerült az igazi, felnőtteknek való mélyvízbe: munkahelyi csaták, családalapítás, otthonteremtés. Persze hogy eszébe jutnak a szülei – hiszen ember és nem madár - de a fő figyelme már a saját életére összpontosul. És ez az, amire a legtöbben szülőként nem vagyunk felkészülve. Hogy a gyerekünk életében már csak egy kapcsolat vagyunk, a központi helyünket végérvényesen elveszítettük. Miközben a mi életünkben érzelmileg legalábbis továbbra is a gyerek a fókusz. A szülőség jó esetben egy életre szól, a gyermeki érzelmek azonban szép lassan feloldódnak a felnőtté vált gyerek saját családjában.

A szülők és felnőtt gyerekeik kapcsolatában szinte általános, hogy az előbbi többet lenne együtt az utóbbival, mint fordítva. A szülő általában marasztalja a vendégségbe érkezett gyerekét, de az siet, mert hívja a saját, immár a szülő nélkül is teljes élete.
Ez a szülőnek akár nagyon fájhat, pedig általában jót jelent: sikeres volt a nevelésünk, a gyerek megáll a lábán, nem kapaszkodik már a mi szoknyánkba.
Hogyan lehet elérni, hogy azok a ritka alkalmak amikor „beleférünk” felnőtt gyerekeink életébe, harmonikusak, szeretetteljesek, mindenkinek feltöltődést adó találkozások legyenek?

Ha mi szültük is, nézzünk rá úgy, mint egy felnőttre, aki öntudatos, büszke, sok mindent már nem akar megosztani velünk. Örüljünk, ha jön, de ne kössük ki, mikor kell jönnie. Ha menni akar, ne sértődjünk meg. Csak akkor adjunk tanácsot, ha ő kéri. Sose állítsunk be hívatlanul, előzetes egyeztetés nélkül, önállóan élő gyermekeink lakásásba. Ne hívjuk annyiszor, ahányszor hallani szeretnénk, hogy jól van...

Ne csak arról szóljon az életünk, hogy várjuk a velük való találkozást, találjunk ezen kívül is örömet adó elfoglaltságot, keressünk új emberi kapcsolatokat. A gyerekünk, ha lelkünkben a magunkénak is érezzük, felnőtt, végérvényesen levált rólunk. Irántunk való hálája elsősorban abban nyilvánul majd meg, ahogy tovább viszi a tőlünk kapott életet a saját gyerekeiben, a mi unokáinkban.