Mindezt nem szalmaláng-idejű lelkesedés, hanem tettek követték: 2013. március elsején kora este már számos bíztató eredményről számolhattak be a szervezők a helyi Polgármesteri Hivatal zsúfolásig megtelt tanácskozó termében.

Mivel a hiteles források szerint először pontosan 875 évvel ezelőtt említik Dalmand nevét, az elszánt kezdeményezők és szervezők jubileumi esztendőt hirdettek s annak első találkozójára került sor tehát az elmúlt napokban.
Először az ötvenhárom személytől és néhány szervezettől érkezett felajánlás eddigi hasznosulásáról számolt be precíz tömörséggel a civil szerveződés színe előtt Právics Györgyné, majd az est háziasszonya, a gyakori hazatérő s a napi életben is agilis személyiség: Dallos Györgyi szólt célokról, tervekről s az est lényeges mozzanatairól.
Őt követte az idei évkezdő előadó, sokak régi ismerőse, a puszták mozgalmas és tanulságos történetének monográfusa: Takács Istvánné Marika, kutató helytörténész, a közeli Dombóvár díszpolgára, ki egyben a Dombóvári Városszépítő és Városvédő Közhasznú Egyesület egyik meghatározó egyénisége.
A közel száz vetített fotó, rajz, korabeli térkép és metszet illusztrálásával kísért élvezetes előadás hallgatói között számos korábbi beszélgetőtárs, a két háború közötti évekre, majd az 1945-től számított „közös világ” embert és családokat próbáló időszakra visszaemlékezők figyelmes csoportjai örömmel és persze érthető nosztalgiával fedezték fel a „Dalmandok” vagy a leperdi múlt hiteles megörökítését.

A felsőleperdi elszármazottak egy csoportjának felkérésére négy esztendővel ezelőtt megkezdett és azóta rendszeresen folyó gazdaság- és társadalomtörténeti kutatás nyomán szépen kibontakozik a török kiűzése után az Esterházyak által 1691-ben megvásárolt nagy kiterjedésű dombóvári uradalom birtokfejlesztése, a mezővárosokból kiszorult és cseléd sorsra jutott családok életmódja, szokásaik, majd az 1860-as évektől területbérlő és -fejlesztő Dőryek hatása és szerepük a táj lakóinak művelődési változásaiban. Itt hangzott el, hogy a vasútnak is köszönhetően ez az áldott vidék látta el jó ideig nap mint nap Budapest boltjait, vásárcsarnokait, de ez előző századfordulón már Pécs és Fiume lakosságát friss tejjel és abból készült termékekkel!
A klasszikus újdombóvári uradalom és „eszmei község” területén európai hírű szarvasmarha és lótenyésztés folyt, amelynek nemes vérvonalai csaknem a mai napig fellelhetők a nemzetközi versenyistállók körül. Mindennek értékét jól jelzi, hogy az ún. „dalmandi ménes” 1906-os árverezésekor a honvédelmi kincstár elsőbbséggel vásárolja meg, majd gondozza az igen becses lóállományt. 1945-ben a cseléd-családok földhöz jutnak, de régtől várt kis magánbirtokaikon nem sokáig gazdálkodhatnak, mert néhány év múlva már közös gazdaság kényszerével tömörülnek Újdombóváron; 1950-ben pedig létrejön a pusztai községek társulásából szervezett mai Dalmand. „Mikor az utolsó régi épület maradéka is összedől és a temető is gazdátlanná válik, akkor tűnik el végleg a múlt…” – fogalmazott Takács Marika előadása vége felé, de az emlékezést és az ehhez kapcsolódó megújulást szorgalmazók nevében Dallos Györgyi ismét arra buzdított: minél előbb jöhessen létre egy olyan találkozási pont, a Vas Bálint kertészmérnök által megálmodott Emlékpark, amely már az elszármazottak utódait szólítja meg az elkövetkező évszázadok reményével!

- kristonvízi -